SOKK

És most érzem úgy, hogy írnom kell. már tegnap is megnyitottam egyszer a bloggert, de be is csuktam, mert feleslegesnek éreztem a múlt hetem leírását. most viszont itt vagyok, és muszáj kezdenem magammal valamit, mert a sírás határán vagyok. még most is alig kapok levegőt, pulzusom az egekben, és huzamosabb ideig forrónak éreztem a fejem. oké, nyilván távol van az igazi sokktól, de sosem éreztem még így magam. szerencsére. (kopp-kopp). lehet, hogy hülyén fog hangzani, mert végülis nem személyesen velem történt tragédia, hanem a Barca volt edzője, Tto Vilanova halt meg. délután, mikor hazaértem, még azt olvastam, hogy nagyon rossz állpotban került kórházba. most, tíz perce láttam, hogy a twitterre rakja ki a Barca hivatalos oldala, hogy miket írtak ki a játékosok. először nem akartam hinni a szememnek. lejjebbgörgettem, de semmi hivatalos infót nem láttam, aztán pedig az előző idézeteket (a játékosoktól) is kitörölték. azonnal a hivatalos FCB-honlapra mentem, majd vissza a hírportálra, ahol gyakorlatilag vezető hír lett...
egyszerűen ledöbbentem. ilyen nem létezik!!! sokkal jobban kedveltem Tito-t Pep-nél, bár eleinte mégiscsak utóbbi volt az "isten", de mivel elhagyta a csapatot, komolyan megharagudtam rá, és így (nem kell félreérteni, itt nem a "ha ló nincs, jó a szamár is" dologról van szó) ugye Vilanova lett az új edző. tényleg imádtam. akárhányszor ránéztem, bármennyire vezetett az ellenfél, a tekintete, tartása, maga az ember, személyiségestül olyan nyugalmat árasztott.... szerintem ez nagyon ritka, és kevés ilyen ember van. arról nem is beszélve, hogy profi szakember... sajnos már csak VOLT. és tényleg majdnem elsírtam magam, de úgy döntöttem, hogy tartani fogom magam.
és igazából itt jön képbe az, hogy mi történt vele. mert nem holmi baleset, akár önhibájából, akár nem. TITO RÁKOS VOLT!!! rákos!rákos! egy sportember! semmi drog, semmi káros dolog, egy 45 éves, gyakorlatilag fiatalemberről van szó!!!! elképesztő.... valami borzasztóan fájdalmas az a tudat, hogy a rák nem válogat.
sosem gondolkodtam komolyabban a "természetes" halálról, de ez most tényleg nagyon mellbe vágott. Nyilván odáig eljutottam, hogy nem akarok meghalni... és még semmit sem tehetünk ellene! diétázhatok én, meg leszokhatok a csokiról, mégis lehet, hogy holnap meghalok... mert miért ne lehetnék én is rákos??? természetesen nem szeretnék (megint kopp-kopp), de simán benne van. vagy ha nem én, egy közeli ismerősöm... elképesztő, és még nincs is kit okolni. mert Titonak aztán pénze volt, New Yorkba járt kezelésekre, úgy még csak nem is egy falusi kiskórházba...
és most jön elő a babona. mert én alapból nem nagyon hiszek ezekben, de mégis kétszer is lekopogtam az ÍRÁSOMAT!!! mert mit tudni csinálni az ember? hinni, bízni, remélni... és még ha tudat alatt tudja, hogy ezzel nem tud semmit sem befolyásolni, mégis az utolsó, legapróbb, legnevetségesebb szalmaszálba belekapaszkodik. lehet ez akár a lekopogás is.
talán most jutottam el arra a szintre, hogy komolyan elgondolkodom az életemen, és TUDOM, ez egy meghatározó fordulat lehet. tulajdonképpen morfondíroztam már azon, hogy jó-e nekem úgy az életem, amilyen. és eddig mindig elégedett voltam, mert mindenképp realista embernek tartom magam, és általában van jövőképem, és nem csak a mának élek, de egy ideje motoszkál már a fejemben, hogy vajon mi lenne más, ha szókimondóbb lennék. vagy őszintébb, és nem hazudnék kegyelemből. mert biztosan változna valami. biztos, hogy rengetegen csalódnának bennem, és megutálnának, de ha ez kell ahhoz, hogy jobban érezzem magam pár percig, és ugyan nem hosszútávon, de ha ilyen tragédiák történnek kinek van kedve és egyáltalán ki az a HÜLYE, aki hosszútávon gondolkodik? mi legyen velem? már érett bennem ez a gondolatmenet, de nem terveztem ilyen hirtelen pálfordulást. #YOLO? Tudjátok mit, a fenébe is? igazuk van azoknak, akik mindent, akár őrültségeket is megtesznek azért, hogy jól érették magukat... mert ŐK legalább jól érzik magukat... más ember, akinek családja van/volt, és tisztességes életet élt, dolgozott, sportos volt, hol van most? nem tudom, de HALOTT. és ez a legelkeserítőbb az egészben: a hezitálás. legyek én is olyan, mint akiket eddig elítéltem, vagy maradjak ilyen, mint most vagyok, és várjak az esetleges boldogságra, ami lehet, hogy el SEM jön? hm??? mi a francot kezdjek magammal, és az életemmel???
és itt most megállnék. nem akartam ilyen bonyolultam és mélyen belemenni, csak a tiszteletemet, és részvétemet szerettem volna kifejezni Tito családjának, és megkösszönni mindent, amit Tito tett a csapatért, és nem nagy túlzással az egész világért!!! (és most fogok sírni... és már sírok is...)
Köszönjük, Tito! Nyugodj Békében!!!! ♥ Sosem felejtünk!!!
(ezek a könnyek most érted hullnak)