2. fejezet - Tanévkezdés (part 2)

Ma reggel nagyon nehezen keltem fel. Azt gondolnánk, hogy a tanévkezdés pont egy olyan dolog, ami gyorsan kiugrasztja az embert az ágyból.
Tegnap este alig tudtam elaludni, egyrészt azért, mert nálam akkor jelentkezett először a drukk, másrészt pedig a szobatársaim sutyorgását hallgattam, így eléggé érzékenyen érintett Timi ébresztőjének csörgése. Tavaly bevált a módszer (mármint az, hogy az ő telefonja kelt fel minket), ezért úgy döntöttünk, idén is folytatjuk ezt a tradíciót.

Annak ellenére, hogy döcögősen indult a nap, hamar elkészültem: csak egy egyszerű pólót, és egy farmert kaptam fel. Megpróbáltam normális ábrázatot varázsolni, bár nem volt könnyű feladat a szemem alá telepedett sötét karikák miatt.

Mivel általában csak hét és fél nyolc között lehet reggelizni, sietnem kellett, hogy még beleférjek az időkeretbe. Viki és Timi már rég lement mire én is kiléptem a szobából, és Laura is biztosan lent volt már, úgyhogy egyedül szaladtam le a lépcsőn, egyenesen az étkezőbe.

Eléggé nagy sor volt, de szerencsére nem voltam még késében. Miután a konyhás néniktől megkaptam a reggelim, jobb híján Virágék asztalához ültem (sem Laurát, sem a szobatársaimat nem találtam).

- Ugye csatlakozhatok? – kérdeztem, a tekintetem Viktor, Boti, és Virág között cikázott.

- Csak nyugodtan – húzta ki vigyorogva a maga melletti, és egyben az egyetlen üres széket az asztalánál Boti. Már kora reggel láthatóan jó kedve volt.

- Laura? – kérdezte Virág.

- Menj már – nevetett Viktor. – Fogadok, már hat előtt az ajtó előtt állt.

- Ha-ha-ha... – újra visszafordultam Virághoz. Remélem, Viktor észrevette, hogy nem igazán értékeltem a „poénját”. – Nehezen keltem.

- Nem gond, ma úgysem lesz semmi olyan, ami nagy koncentrációt igényel – vonta meg a vállát Boti.

Nagyjából negyed órával nyolc óra előtt zuhantam vissza a szobába. Fénysebességgel vettem át az ünneplőt, és csináltam meg a hajam, mert tudtam, hogy Virágék rám fognak várni. Velük beszéltük meg ugyanis, hogy együtt megyünk be a suliba. Illetve őket sikerült rávennem, hogy ne hagyjanak egyedül.

Laurától nem is vártam el, hogy hozzám igazodjon, már rég rájöttem, hogy ő túl önálló, és szabad szellem ehhez. Virágot viszont eléggé könnyen rá lehet beszélni bármire, majdhogynem könnyen befolyásolható. Botiról pedig azt tudom, hogy jó fej, és nem is siet igazán a suliba. Viktor pedig általában oda megy, és akkor, ahová, és amikor a többiek.

Róla egyébként meglepően keveset tudok. Legtöbbször ő a csöndes személy a társaságban, néha van egy-egy jó poénja, de kb. ennyi. Pedig a külseje alapján nem igazán panaszkodhat, sem az adottságai, sem pedig a stílusa miatt.

Nem sokkal csöngetés előtt értünk be, a folyosók már üresek, a termünk viszont zsúfolt volt. Harmincheten vagyunk az osztályban, ami a mi sulinkra nézve átlagos. „Vicces”, de a bejárók közül alig ismerek valakit igazán. Jó, a nevüket nyilván tudom, de hatalmas különbséget jelent az, hogy a csapat nagy része az utolsó óra után tűz haza, mi, tizenöten viszont össze vagyunk zárva a kollégiumban.

Hiába vannak jócskán ellentétek, azért az ismertségen az sokat dob, hogy a szobatársaktól vagy csak a folyosókon el lehet kapni egy-egy pletykát. Meg hát azért nyilván a koleszosok között is komolyabb barátságok alakultak ki, mint mondjuk egy bejáró, és egy „bentlakó” között. Sőt, ilyen szinte nincs is, mindössze a lánytöbbség miatt tartanak jobban össze az átlagosnál a fiúk.

Tavaly véletlenszerűen ültem le egy akkor még ismeretlen lány, Blanka mellé, idénre viszont megbeszéltük Laurával, hogy padtársak leszünk.

Blankáról mindössze annyit tudok, hogy ugyanolyan cserfes, mint a két barátnője, Timi és Viki, csak ha jól tudom, őneki már nem jutott hely a koleszban.

Laura a terem túlsó végében, az ablaknál beszélgetett Flórával (vélhetően információt akart kisajtolni belőle), de amint meglátta, hogy megérkeztem, tátogva, és mutogatva vezényelt el a padunkhoz. „Meglepő” módon pont Erik mögé pakolt, aki pedig Majáék környékére. Már most tartok attól, ami itt később lehet...

Csengetésre az összes beszélgető csoport szétrobbant, mindenki leült a maga helyére. Sikerült megtapasztalnunk a tavalyi év folyamán, hogy az osztályfőnökünkre, Patakira (aki egyébként Sára is) nem jellemző a késés, és magatartásproblémákért hajlamos írásbeli figyelmeztetéseket adni. Éppen ezért nem sikerült belopnia magát a szívünkbe, bár a kollégiumi élet egy kicsit fegyelemre szoktatott tizenötünket, a többieket ellenben nem. Nekem mondjuk nincs Patakival az égvilágon semmi bajom, de én is jobban örültem volna egy fiatalabb, és lazább ofőnek.

Az első negyvenöt percben köszöntött minket, majd a nyárról kérdezgetett. Tíz perc szünet után, a második órában az udvarra mentünk ki, és az igazgatónő beszédét hallgattuk, valamint az évnyitó műsort néztük meg. Ezután visszamentünk az osztályba, megkaptuk az órarendet, Pataki elmondta a főbb tudnivalókat és a változásokat, utolsó órában pedig a tankönyveket osztották ki.

Csak négy tanóránk volt, így az osztály java haza is ment, nekünk, koleszosoknak viszont még volt időnk ebédig, amit egyébként csak nekünk biztosítottak ma, úgyhogy mindannyian felmentünk a szobáinkba átöltözni. Nekem még az is belefért, hogy felugorjak az internetre, írjak Gabinak és Kikinek, sőt, még anyuékat is felhívtam, így le is tudtam a napi kötelező telefonbeszélgetést. Timi és Viki addig lement az aulába.

Laura kopogtatott, bár volt még mindig nagyjából fél óra ebédig. Sokszor jön át egyébként a mi szobánkba, mivel én legtöbbször egyedül ücsörgök, náluk viszont eléggé gyakran vannak benn mindhárman.

- Még mindig tetszik a szobátok – nézett körbe irigykedve Laura, majd letelepedett az ágyamra, amin én épp laptopoztam.

Tulajdonképpen semmi különleges nincs a szobánkban, ugyanolyan, mint a többi: három ágy, három akasztós szekrény, egy könyvespolc, és egy mini hűtő. Talán csak annyi extra jutott nekünk, hogy a mi ablakunk nem a suli melletti erdőre, hanem a völgyben fekvő városra néz. Igazából minden második szoba ilyen, de a Lauráéké pont a másik oldalon van.

- Van valami kajád? – kérdezte. – Farkaséhes vagyok...

A hűtőnkhöz lépett, és belekukkantott.

- Pörkölt mogyi? – emelte fel nagy örömmel a zacskót, ami valamiért a hűtőbe került.

- Az valamelyik lányé – feleltem.

- És vajon észreveszik, hogy elcsórtam? – elhúztam a számat, mire legyintett: - Mindegy, húsz percet még csak kibírok valahogy...

Visszaült a lábamhoz az ágyra.

- Egyébként Flórát beszervezted kémnek? – Ezen jót nevetett.

- Először is, a büszkeségem nem merült feledésbe, másodszor pedig csak bocsánatot kértem, amiért bunkó voltam vele tegnap vacsoránál.

Laurával igazából sokan előítéletesek, pedig sosem szolgált rá. Igaz, hogy festett szőke haja (ami egyébként sokkal jobban áll neki, mint az eredeti barna), és bomba alakja (annak ellenére, hogy állandóan eszik, és nem sportol különösebben) szemet szúr néhány embernek. De nyilván ők mind csak irigyek rá.

Ebédnél most csak ketten ültünk Laurával az asztalunknál, majd szintén ketten mentünk el boltba. Ez a vásárlás kicsit alaposabb volt a tegnapitól, például vettem magamnak (a nasin kívül) gyümölcsöket, joghurtot, de tusfürdőt, sampont, és fogkrémet is, tartalékba. Jó sokat fizettünk mindketten (tényleg, szólnom kell apunak, hogy töltse fel a hitelkártyámat!!!), de legalább egy darabig nem kell újra mennünk a bolt közelébe sem.

Ezután a pályákra néztünk le, de most csak a tizenegyedikesek és a tizenkettedikesek játszottak. Kicsit furcsa érzésem volt: ugyan nem volt kihalt sem az épület, sem az udvar, mégis üresnek tűnt minden. Valószínűleg azért, mert a mieink mind a szobáikban gubbasztottak, vagy esetleg kimentek sétálni a városba. Végül is igazuk van, évközben már kevesebb időnk lesz az ilyesmire.

Csupán Tomival találkoztunk, aki épp egy kilencedikes fiúval csevegett, szerintem ők is egy városból jöttek. Kellemetlen, de Tomival sosem beszélgettem még, gyakorlatilag csak a nevét tudom, és azt, hogy Peti és Márk szobatársa. Amúgy furcsa egy fiú, mert azt hiszem, rengeteget olvas, de mégsem jó tanuló, még magyarból is csak hármas lett tavaly...

Laura egy idő után úgy döntött, hogy nem téblábol tovább az udvaron, és felmegy a szobájukba felkészülni holnapra, amikor is élesben kezdődik a tanítás. Engem is megkérdezett, hogy csatlakozom-e, de inkább a saját szobámba vonultam vissza.

A folyosón, miután Laura bement a szobájába, egy érdekes jelenetnek lehettem szemtanúja: Erik megint Majáéknál lehetett, de mire én odaértem, a fiú már kinn állt a folyosón, Maja pedig az ajtóból mondott neki valamit, majd rácsapta az ajtót. Erik is láthatóan meglepődött, néhány másodpercig még egyhelyben állt az ajtó előtt.

Amint észrevette, hogy nincs egyedül a folyóson, és felém fordult, én elkaptam a fejem, és bőszen elkezdtem a zsebeimben keresni a kártyámat.

- Nem tudod, mi baja van? – kérdezte Erik. Felnéztem. Rám nézett, úgyhogy tőlem kérdezte.

- Sejtelmem sincs – feleltem.

- Na, mindegy – vonta meg a vállát, és szépen kisétált a lányok folyosójáról.

Kicsit meglepett a jelenet. Maja még sosem utasította vissza Eriket, most viszont egyenesen kidobta. És én még azt hittem, hogy egyszer majd összejönnek, csak előtte még egy kicsit húzzák a másikat. Abban pedig nem kételkedtem idáig, hogy Majának is kölcsönösen bejön Erik. Én már nem értek semmit!